A Föld napján ötlött föl bennem, hogy kellene egy – vagyis két – „Szülőföld napjá”-t is tartani minden évben. (Tehát inkább "Szülőföld napok"-at.) Ezeken a napokon mindenki ellátogatna a szülőfalujába/városába, vinne egy szál virágot a főtéren erre a célra kialakított díszhelyre, és mesélne, mesélne családjának a gyerekkoráról. (A szülőföld nem a születési helyünk, hanem gyerekkorunk színtere – persze legtöbbször egybeesik.) Azért van szükség két egymást követő napra mert az egyik az anyu szülőhelyének ünnepe, a másik apué. És ha a kettő ugyanaz, hát választhatnak, melyik nap az alkalmasabb a látogatásra, és ha helyben is laknak, akkor már csak a virágot (virágokat) kell kiválasztani. És az igaz mesét:

Én a múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért?
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.    

És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 200 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal.
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni.
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ:
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal,
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.

Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

 Két utca vezet a Dunára, mi rendszerint a Duna utcán mentünk a folyóhoz, amelyik enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Ez akkoriban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt, rengeteg libával. Erről jut eszembe, libát is őriztem, bár nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen.
De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.
Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt. Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehetett fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhettük. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos volt a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is. Jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint közelebb érve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

És sok más különleges állat is előfordult errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, rendszeresen hallottam a gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is állt a romos csárdaépület udvarában.
Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút (volt): Fák borultak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődött az útra fény..  Nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.
Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkopikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

És a frissen szántott föld illatáért, gyerünk a Határba!

 Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdő szélébe is be lehetett kukkantani. De az igazi Határ az ellenkező irányban terjeszkedett, Solt, Kissolt felé. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”)
És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Világosan lehetett érezni - már kissé nagyobbacska gyerekként, aki nem csak nyúlfiókák után kutatott, hanem már a munkába is belekóstolt -, hogy embernek és dolgának a viszonya sehol nem ilyen harmonikus, mint itt. Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak nekünk, a családnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.
Persze azok a barátaim, akiket viszonylag korán felnőttszámba vettek, és sokszor egész nap a határban dolgoztak, pl. szőlőkötözések, betakarítások idején, nem mindig voltak ilyen jó véleménnyel a szőlőben, kukoricaföldön, stb. végzett munkáról. De abban máig egyetértünk, hogy jó időben, virágzó határban (különösen szölöben, vagy gyümölcsösben) dolgozni – délelőtt legalábbis, amíg friss az ember és nem perzsel a nap - olyan élmény, amelyhez képest a tengerparton való heverészés bakfitty.

 Csupa vidámság lett volna az életem, gyerekkoromban? Persze, hogy nem. De a pozitív élmények elhomályosítják az árnyakat: az olajos padlójú osztálytermeket, az 56-os sztálinvárosi bombázást, amit saját szememmel láttam a konyhaablakból, és a többi „én másként tudom, de nem szabad beszélni róla” miatti nyomást, a kötelező ünnepségeket, amelyeket már akkor sem tartottunk ünnepnek, otthon mást ünnepeltünk, például a Karácsonyt.
A nagypolitika sötét háttere előtt szüleink odaadó szeretete, és kisközösségünk barátsága fénylett, melegített, és minden negatív élmény ellenére, máig tartó erővel alapozta meg hitünket az Életben, hogy ránk vár, nekünk kínálja titkait, szépségeit.

Irwin Shaw regényét olvastam a legutóbbi áramszünet alatt - a legjobb könyvet a második világháborúról. Nálam a legjobb háborús regény címért is versenyben van a „Csendes Don”-nal, és ahogy ez utóbbi Nobel díjat ért szerzőjének, Solohovnak, Irwin Shaw eposza is megérdemelte volna.
Hatalmasan hömpölyög ez a hihetetlenül sokszínű, részletgazdag, mozgalmas, remekül megírt történetfolyam. Az, hogy Shaw maga is résztvett az európai harcokban részben magyarázza csak a helyszínek bemutatásának, és a párbeszédeknek a hitelességet erősítő elképesztő alaposságát: Nyilván sok résztvevőtől gyűjtött még információkat mielőtt megírta és 1948-ban közreadta volna a művet. Az amerikai közkatona-főszereplő - Noah Ackerman – megalkotása volt a "könnyebb" feladat, a nagyobb bravúr a másik oldal főszereplőjének, Christian Diestl őrmesternek a megrajzolása. Nem tudni, hogy a könyv (osztrák-)német főszereplőjének alakját egy emberről, vagy több (hadifogoly?) katonáról mintázta-e, de az biztos, hogy őt (őket) nehezebb volt rávenni, hogy ilyen mértékben együttműködjenek vele. Sorsán (sorsukon) keresztül mélyen bepillanthatunk a hitleri Németország hadseregének életébe, meglepően alaposan kidolgozott életrajzokkal – párbeszédek tömkelegével hitelesített - személyes történetekkel, csatajelenetekkel…
Shaw maga is megjelenik a regényben, ő a harmadik főszereplő (Whitacre), de a másik kettőhöz képest kevésbé kidolgozott, kevésbé érdekes figura, így aztán – talán tudatos választás eredményeképpen – inkább csak 2+1 főszereplőről beszélhetünk.
Szigorúan csak felnőtteknek ajánlanám. Nem is annyira a szexjelenetek, hanem az iszonyú mészárlások, kínzások (szemkinyomásos vallatás), és egyéb borzalmak (Hardenburg hadnagy – több jelenetben is) miatt, én már főiskolás voltam, amikor először olvastam, de megterhelő volt így is.
Kis vigasz, hogy a legnagyobb szörnyűségeket is képes elfeledtetni pár pillanatra néhány kedves, gyertyafényes emberi történet - a legbájosabb Noah és Hope szerelmének története. A regény első harmadában van ugyan, de hát vissza lehet ide lapozni, ha a borzalmaktól bűzlő háborús pokolban levegő után kapkod a lelked. Én jópárszor megtettem, mindig segített.  

Az oroszországi terrortámadások kapcsán jutott eszembe Graham Greene ilyen című regénye. Ennek egyik kulcsjelenete az a robbantásos merénylet Saigonban, amelynek a kommunista gerillák elleni hangulatkeltés a célja.
 Vietnám ekkor még – 1952 – francia gyarmat, de a Viet Minh, a vietnámi felszabadító mozgalom egyre erősebb. A franciák támogatásában az USA egyre aktívabb szerepet vállal.
 A főszereplő, az idősödő brit haditudósító számára azonban egyértelmű, hogy a „csendes amerikainak” – akivel addig majdhogynem baráti a kapcsolata - is köze van a merénylethez. Két amerikai diáklány közelében ül a fölrobbantott tér melletti cukrászdában, és fültanúja a robbanás előtti beszélgetésüknek – arról van szó, vajon miért figyelmeztette őket az amerikai nagykövetség, hogy ne menjenek a tér közelébe.

Az nem kérdés, hogy ma is sok (inkább rengeteg) „csendes amerikai” dolgozik szerte a világban – különböző feladatokkal és módszerekkel. Még az (eredeti: iraki, szíriai) ISIS-be is sikerült beépülniük, így sikerült likvidálniuk (drónokkal) annak több vezetőjét is.
Az USA a készülő oroszországi merényletekről is tudott, hiszen állampolgárait most is előre figyelmeztette. Az ugyan gyakorlatilag kizárható, hogy ők szervezték volna a merényletet, de az hogy tudtak róla azért fölvet néhány kérdést a felelősségükkel kapcsolatban. Figyelmeztették ugyan az oroszokat is, de részleteket, bizonyítékokat nem adtak át, ezek hiányában az FSZB nem vette komolyan őket.
Más kérdés, hogy adhattak volna-e bizonyítékokat? Talán nem, mert ezzel rést nyithattak volna a saját rendszerükön, talán valamennyit mégis, talán adtak is volna, ha nincs az orosz-ukrán háború.
És itt jön akkor az a kérdés, hogy szervezhette-e Ukrajna a két tömeggyilkosságot. Ez bizony nem zárható ki, már csak azért sem, mert ők gyakran nevezték a civilek életét kioltó orosz bombázásokat terrorcselekménynek. Ukrajnának azonban nyilván nincs olyan titkosügynök-hálózata, amely az ISIS-K-ig elérne. Egyik legfőbb támogatójának, az USA-nak viszont nyilván van. A nagy kérdés – hangsúlyozom: abban az esetben, ha az ukránok szervezték az akciókat -, hogy megtették-e az amerikaiak azt a szívességet, amit az ukránok kértek tőlük? (Csak arra gondolok, hogy tippet kértek: merrefelé induljanak - az is lehet, hogy sokáig nem kaptak azt sem, aztán végül talán igen. - Navalnij halála? Fegyverszállítások elmaradásának "kárpótlása"?)
De azért nagyon remélem, hogy mégsem az ukránok voltak. És az amerikaiak is csak a terrorszervezetbe beépült ügynökük - vagy egyéb titkosszolgálati művelet - révén voltak tájékozottak. Remélem…

Egyelőre nem igazán tartom valószínűnek.

Még úgy sem, hogy az igaz: Ha Macron valóba francia regulárisokat vezényelne Oroszország ellen, aligha maradna sokáig egyedül. Emlékezzünk: Kezdetben Németország csak jelképes fegyverszállításokra volt hajlandó, most viszont már majd minden típusú fegyvert szállít – Leopard tankokat is beleértve. Előbb-utóbb a legtöbb nyugat-európai ország katonái megjelennének Ukrajnában – nem a NATO kötelékében ugyan, és (eleinte) nem nagy létszámban (10-20E fő?), de a háború egyértelműen szintet lépne.

Azzal együtt is, hogy az USA valószínűleg nem küldene csapatokat akkor sem, ha Biden marad az elnök, ha meg Trump váltja őt, még kevésbé valószínű ez az opció. Elég nekik a gázai háború, meg a tajvani feszültség.

A nyugat-európai középhatalmak (Franciaország, Németország, Egyesült Királyság) fegyveres erőinek megjelenése az ukrán fronton azonban így is rákényszeríthetnék Oroszországot a hadiállapot kihirdetésére, általános mozgósításra.

Nukleáris fegyverek bevetése azonban nagyon valószínűtlen egészen addig, amíg Oroszország az összeomlás küszöbére nem jut – de ez nagyon nehezen képzelhető el. A legvalószínűbb forgatókönyv a nyugati beavatkozás esetén: Ukrajna összeomlásának elkerülése, a frontok megmerevedése és nagy háborúellenes megmozdulások az említett európai országokban az elkerülhetetlen nagy emberveszteségek miatt. Végül egy olyan fegyverszünet (és előbb-utóbb béke is, talán), amely a pillanatnyi fronthelyzet alapján jön létre. Amelyre már most is, a nyugati beavatkozás nélkül is – sőt helyett, sokezer ember életét megmentve – minden bizonnyal rá lehetne beszélni Kijevet.

(Hogy miért jutott eszembe? Mert most is "ádáz Erynnis lelke uralkodik", egyelőre "csak" a szomszédunkban, meg a Közel-Keleten, de bármikor eljöhet az újabb - az utolsó? - Nagy Háború...)

Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.

Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…

Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie.
Persze: Volt, amikor kis híján:
Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.

És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …

vannak nálunk. Kb. fél éve, rendszeresen. Van, hogy négyszer is egy hónapban, de általában kettő. Az elmúlt hónapban csak egy – a falu északi felében, ahol én is lakom (két külön „áramkör” van), de a „délieknél” talán kettő vagy talán három is volt. (Működtek az aggregátorok, amikor a boltban jártam.)
A nyolc órányi áramszünet több, mint bosszantó: komoly károkat okoz. Aki árammal dolgozik, az vagy kényszerszünetet tart, vagy aggregátort, de mindkettő anyagi veszteséget jelent. Egy ilyen kisnyugdíjasnál, mint én az aggregátor szóba sem jöhet. Ha jó az idő kimegyek, fát vágok, de sokáig nem bírom, bejövök, begyújtok. (Már, ahol van kályha – a fürdőszobában pl. nincs.) Ebédet főzök – szerencsére gáztűzhelyem van -, de a hűtőajtó nyitogatását is nagyon meg kell fontolni: kiolvadhatnak a fagyasztott anyagok. A fényt zseblámpa meg gyertya adja ilyenkor is, meg később, az olvasáshoz is. (Hamarabb eljön a szemüvegcsere ideje.) És akkor még nem szóltam a mentális egészség romlásáról: a stressz, a bizonytalanság, a düh tágítják az ilyen (nyugdíjas) korban már jócskán megszaporodott (fizikai védelmi) repedéseket: hamarabb eljön a sztrók, vagy az infarktus.

 72 évem első tizennégyét, meg az utóbbi kb. negyvenet itt töltöttem, de nem emlékszem, hogy egyszer is lett volna ilyen hosszú – 8 órás - áramkimaradás. Pedig volt minden: égő transzformátor-ház, leszakadt vezetékek ónos esők idején, kidőlt oszlopok nagy viharban, oszlopcsere a házunk előtt (amikor a vízvezetéket is elszakította az árokásó gép és az egész környék víz alá került), stb. De mindig néhány óra alatt rendeződött minden.
Lehet, hogy komoly nemzetgazdasági érdek fűződik ezekhez a tervezett áramkimaradásokhoz – sok az új beruházás, kell az energia. Mivel a kormány sok jó pontot szerzett nálam család- és nemzetpolitikájával, nem kevés hibáját hajlandó voltam eltűrni. Eddig. De most kénytelen vagyok egy ultimátumot benyújtani: Oldják meg ezt az áram-problémát valahogy. Első lépcsőben, átmeneti megoldásként nekem (talán) már az is megfelelne, ha többször kétórás szünetekre cserélnék a nyolcórás kimaradásokat. Ha nem történik semmi változás, hosszan fogok gondolkodni a fülkében választások idején…

Olvasom (National Geographic), hogy a spanyolok talán mégsem túloztak olyan nagyon, amikor az azték emberáldozatokról írtak. „A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy vajon az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát.” Az az adat, miszerint egy „templom” fölszentelésekor 80 ezer embert áldoztak föl, nyilvánvalóan túlzás, de ha „csak” 8 ezer szívkitépéssel/élve megnyúzással/megkövezéssel stb. áldoztak istenüknek már elég ahhoz, hogy ezt az istent Sátánnak nevezzük. Különösen, ha az előzőeket kiegészítjük a következő információkkal: „Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint, ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött – az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot. Hogy mindezt elősegítsék, az őslakosok gyakran vágták meg előre az áldozat torkát, hogy fájdalmait fokozzák.”
Az, hogy rituális célból (vagy talán néha csak éhínség idején?) a levágott gyerekeket sokszor meg is ették, szinte már természetesnek tűnik.

 Úgyhogy azt a sémát, miszerint a mohó kincsvadász barbár konkvisztádorok lefejezték a virágzó kultúrájú közép-amerikai birodalmakat el lehet felejteni.
Helyesen: A kétségtelenül aranyra és területre (gyarmatra) éhes spanyolok leigázták a Sátán birodalmát. Hálistennek.

Láttam egy scifi filmet: Egy nagyon-nagyon távoli új világba mentek az utazók. Soha nem fognak visszatérni, mert nincs értelme: több, mint 100 év az út csak oda. Persze „hibernált” állapotban utaznak, nem öregednek és halnak meg az út során, elvileg vissza is térhetnének a Földre ugyanígy, de minek? Egy kétszáz évvel későbbi világba, ahol már senki nem fogja ismerni és érteni őket? (És viszont, persze.) Nem hiszem, hogy normális ember vállalkozna egy ilyen „totális elszakadás”ra…

Ha már egy másik bolygó, akkor legfeljebb a Mars, de annak élhetővé tétele is százszor nehezebb, mint a Szaharáé, vagy Szibériáé, szóval ha a túlnépesedés a gond, akkor először ezeket a grandiózus „üres” területekkel kellene kezdeni valamit. (Persze egyelőre ezek lakhatóvá tétele is óriási kihívás, de talán nem teljesen lehetetlen. Talán egyre kevésbé lesz az…)
És a tengerre telepített élőhelyekről még nem is beszéltünk – az sem egyszerű eset, de már ma is sokezren élnek tengeri fúrótornyok üzemeltetésére épített lakótelepeken…

Már ahol – nálunk pl. nincs. De épp az előbb hallottam a hírekben, hogy Spanyolország és Franciaország is katasztrofális méretű aszállyal küzd, pedig számukra lenne megoldás: a tengervíz-sótalanítás. Izraelben 6 óriási sótalanító üzem annyi édesvizet állít elő a tengervízből, hogy még az eredetileg sivatagos területei is kizöldültek.

És a legújabb, legkorszerűbb üzemek már kifejezetten olcsón termelnek: 1,5 sékel/m3 (180 Ft/m3 körül) áron.

A technológia: Fordított ozmózis: Olyan szűrőberendezésen nyomják keresztül a tengervizet, amelyen a só-molekulák nem férnek át.

A tisztított vízzel egy probléma van: Túl tiszta, nincs benne elég magnézium, amelynek hiányát megérzi az emberi szervezet. A megoldás talán az utólagos magnézium-pótlás lehet… (?)

Végül egy vízió: Ha a tengervíz-sótalanítás világszerte elterjed, óriási méreteket ölt, akkor nem csak az édesvíz-hiány probléma oldódik, de még a tengerszint-emelkedés problémája is (?) – talán…

Leesett a tollam.

Miközben fölvettem, eszembe jutott az az egy évvel ezelőtti eset, amikor nem tudtam fölvenni a tollamat. A számítógépes asztalról löktem le véletlenül, és akkor valamiért nagyon fölment bennem a pumpa egy pillanatra – és ez elég volt ahhoz, hogy a toll eltűnjön. Nem elgurult – nem is ért földet: nem volt koppanás. És bár rögtön elkezdtem keresni, éreztem, hogy nem lesz meg: teleportálódott. Csak azért nem döbbentem meg zavarodottan, mert egyszer már történt velem egy ilyen eset (kb. 10 éve). Akkor egy távirányító tűnt el, és nem egyedül voltam: a kütyüt is közösen vertük le - akkor sem volt koppanás. És nem lett meg az sem, pedig tűvé tettük érte a szobát. Soha nem került elő, pedig azóta volt nem egy nagytakarítás is, szoba átrendezése is.

Amikor először olvastam Uri Geller életrajzi könyvét, cseppnyi kétségem sem volt a fantasztikusnál fantasztikusabb történetek valóságtartalmát illetően. Miért? Mert velem is történt addig jópár különleges dolog, sőt apámmal is, öcsémmel is. Persze nem olyan fajsúlyosak, mint Gellerrel, de abba a kategóriába tartoztak – apám kezén pl. megálltak az órák. (Mechanikusak ugyanúgy, mint a digitálisak, úgyhogy kénytelen volt áttérni a zsebórára.) Mesélhetném az én sztorijaimat is – hálistennek azért nem volt olyan nagyon sok: ezek a furcsaságok általában inkább kellemetlenek, mint hasznosak – majd egyszer később talán.