Ölelésre szülte anyja

s most ölnie kell.

És ha szemét eltakarja

bánatában, fájdalmában:

ő marad ott vérbe fagyva.

A Duna mellett lakom. De ha nem a Duna felé indulok, hanem az ellenkező irányba, a falu határába, akkor is találok vizet: egy csatornát. Ez egy kis csatorna, de ha tovább megyek befelé, a Kiskunság közepe felé, hamarosan találok egy nagyobbat is: ez a Dunavölgyi-, vagy Kiskunsági- főcsatorna. Ha térképen is megnézem, látom, hogy jó hosszan kanyarog a Kiskunságon keresztül, míg végül Bajánál visszatér a Dunába.

Akkor, amikor ilyen óriási víztömeg vonul lefelé a Dunán ezt a csatornát föl lehetne használni arra, hogy az immár rendszeressé vált nyári aszály-időszakra gyűjtsünk egy kis locsolóvizet. Csak egy jó nagy víztározót kellene építeni a térség közepén – mondjuk akkorát, mint a Tisza-tó.

Mi a vélemény, illetékesek?

A kereszténység történetéről ad sorozatot az egyik csatorna. Ennek kapcsán jutott eszembe ez a két híres regény. A „Quo vadis” sokkal ismertebb, mondhatni világhírű, sok nyelvre lefordították és 6(!) film sőt még egy opera is készült belőle, de szerintem az „Aranykoporsó” sokkal szebb – tehát jobb – mű. A „Quo vadis” Henryk Sienkiewicz lengyel író regénye, az „Aranykoporsó”-t Móra Ferenc írta. Az előbbi az 1. század közepén, Nero uralma idején játszódik, a második Diocletianus császár uralkodásának vége felé, a 3. század végén, a 4. sz. elején. Mind a két korszak szorosan kapcsolódik a kereszténység történetéhez: a kereszténység rohamos terjedésének, de egyúttal véres keresztényüldözéseknek is időszakai. Az „Aranykoporsó”-ban azonban már megjelenik Constantinus, aki néhány évvel később – császárként - államvallássá tette a kereszténységet a birodalomban.

Mindkét regény középpontjában egy szerelem története áll a keresztényüldözés sötét háttere előtt, és pont ebben emelkedik Móra műve magasan a másik fölé. Az ő szerelmi története bűbájosan kedves: Két - szinte még gyerek - fiatal romlatlan, ártatlan, megindítóan szeretnivaló kapcsolata, sok-sok apró simogató jelenettel díszített mese. (Persze többszörös tragédiával koronázva - ahogy illik(?).)

Nem is annyira mellesleg: a díszlet, az ókori Róma keleti felének akkori középpontja, Antiochia - és környéke - is olyan zseniálisan van lefestve, hogy belülről, közvetlen közelről látunk-hallunk mindent: a szőrös mellét vakargató dinnyeárustól a tanteremben unatkozó fiatalok közé betévedő páván, a szembekötős csók-kitalálós játékkal szórakozó hercegeken, vitatkozó tudósokon, szökőkutakon, császáron (és társcsászáron) templomokon és papjaikon keresztül jutunk a főszereplőkig, a már említett bűbájos fiatalokig. Ihletett remekmű - látszik, hogy Móra épp szerelmes volt, amikor írta: egy nálánál jóval fiatalabb nővel volt kapcsolata. 

Aki nem olvasta a magyar irodalomnak ezt a drágakövét, azonnal lásson hozzá! (Regény kategóriában nálam benne van az első 10-ben, ami nagyon előkelő helyezés egy olyan területen, ahol hemzsegnek a vetélytársak – hálistennek.)

A tiszta lap számomra izgalom, remény: hosszan nézem, és érzem a bizsergést, amit a kincsvadászok éreznek…

Mert a tiszta lapon hamarosan betűk jelennek meg: sokasodnak, cserélődnek, szétválnak, összeállnak, valami készül, forrósodik a levegő…

A kincset, ami itt van belül, magadban - tudod, érzed - ki kell bányászni,

és nem mindig sikerül.

De van, hogy igen: „a legnagyobb lélek szökken beléd”, és egyszer csak ott van a semmi helyén a drágakő: a vers.

(Verseim itt olvashatók: emberi.blog.hu)

Kb. két hónapja szinte csak countryzenét hallgatok. Nem is értem miért ilyen erős a bűvölet: Talán mert véletlenül futottam bele a neten – magyar rádióadókon nem hallani valamiért (tényleg, miért?) – és az újdonság varázsa tart még mindig? Vagy mert vidéki vagyok, falusi, földművesek leszármazottja, és a country is az ő életérzésükből fakadt eredetileg – innen a neve is. Esetleg az a 10%-nyi ír vér is számít, ami bennem van (??) - egy amerikai labor ennyit mutatott ki a beküldött DNS minta alapján -, és a country alapjaiban is ott van az amerikai ír, skót bevándorlók zenei hagyománya?  Akárhogy is: Mindenkinek ajánlom, hogy tegyen egy próbát: Ha a YT-on, vagy a Spotify-on rákeres, az oldal ontani fogja a fülbemászó, remek country dalokat. (Több, mint két hónap után is találok minden nap néhány új kedvencet.)
És a kereskedelmi rádiók tulajdonosainak: Indítsanak egy tisztán country rádióállomást. Garantált a gyorsan felfutó, kiemelkedően nagy hallgatottság.

Most sem könnyű az élet Alaszkában – egész sorozat megy a jeges észak szépségeiről és nehézségeiről az egyik tévé-csatornán – de valamivel több mint 120 évvel ezelőtt még sokkal-sokkal nehezebb volt: Eszembe jutottak Jack London északi történetei. Merthogy a 19. század utolsó éveiben kitört alaszkai aranyláz őt is megfertőzte – aranyat ugyan nem talált, de talált (egy író számára) sokkal nagyobb értékeket: különös, érdekes emberek (köztük indiánok és félvérek) sokaságát, rengeteg átélt és hallott kalandot. Egy szikrázóan kemény új világot, amelyben a jeges halál elleni folytonos küzdelem szikárrá és szenvtelenné tette az életbenmaradottakat, és a kevés lágy pillanat is általában tragédiák környékén villant föl (pl. „Az asszony szerelme”, „Kís fia Kís” stb.).
Bár… az idő előtti halált itt nem tartották olyan nagy tragédiának, mint az élhetőbb tájakon: a durván nehéz északi élet sajnálatos, de mégis természetes velejárójának számított.

Ha más nem, annyi megmarad,
Hogy játszottak, hogy éltek:
Kockát vetettek, s ezt nyerték vele,
Bár az arany az ördögé lett.

Egyik – ha nem a – kegkeményebb elbeszélése ebből a csokorból „Az élet szerelme”. Ez szerencsére a neten is olvasható – a MEK-ben -, bár ott csak néhány darab található London északi remekmű-sorozatából. (Az előbbi idézet is ennek a darabnak a London-i mottója…)
Amikor először olvastam, fiatalon, valósággal kiütött. Nekem egy nagy gyűjteményem van London északi történeteiből, jópár gyomrost kaptam már mikor elért ez az agybavágó remekmű. A főhős szinte végig az élet és a halál vékony választóvonalán lépdel, mászik, vonaglik – a történet vége felé fél lábbal (kézzel, aggyal) már a túloldalon van. Egy beteg farkas menti meg, aki még nála is gyengébb és félórás birkózás után sikerül a torkát átharapva kiszívnia a vérét.

A „Vadon szava”, „Az éneklő kutya”, a „Beszélő kutya”, a „Martin Eden” is nagy művek, de az alaszkai történetek – élükön az „Élet szerelmé”-vel - hatottak legmélyebben rám, emelték Jack Londont az én szememben (is) a világirodalom legnagyobbjai közé.

A Föld napján ötlött föl bennem, hogy kellene egy „Szülőföld napjá”-t is tartani minden évben. Ezeken a napokon mindenki ellátogatna a szülőfalujába/városába, vinne egy szál virágot a főtéren erre a célra kialakított díszhelyre, és mesélne, mesélne családjának a gyerekkoráról. A szülőföld nem a születési helyünk, hanem gyerekkorunk színtere – persze legtöbbször egybeesik. És ha ráadásul még ott is lakunk, ahol születtünk, akkor csak a virágot kell kiválasztani. És az igaz mesét:

Én a múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért?
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.    

És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 200 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal.
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni.
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ:
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal,
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.

Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

 Két utca vezet a Dunára, mi rendszerint a Duna utcán mentünk a folyóhoz, amelyik enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Ez akkoriban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt, rengeteg libával. Erről jut eszembe, libát is őriztem, bár nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen.
De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.
Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt. Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehetett fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhettük. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos volt a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is. Jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint közelebb érve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

És sok más különleges állat is előfordult errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, rendszeresen hallottam a gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is állt a romos csárdaépület udvarában.
Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút (volt): Fák borultak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődött az útra fény..  Nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.
Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkopikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

És a frissen szántott föld illatáért, gyerünk a Határba!

 Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdő szélébe is be lehetett kukkantani. De az igazi Határ az ellenkező irányban terjeszkedett, Solt, Kissolt felé. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”)
És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Világosan lehetett érezni - már kissé nagyobbacska gyerekként, aki nem csak nyúlfiókák után kutatott, hanem már a munkába is belekóstolt -, hogy embernek és dolgának a viszonya sehol nem ilyen harmonikus, mint itt. Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak nekünk, a családnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.
Persze azok a barátaim, akiket viszonylag korán felnőttszámba vettek, és sokszor egész nap a határban dolgoztak, pl. szőlőkötözések, betakarítások idején, nem mindig voltak ilyen jó véleménnyel a szőlőben, kukoricaföldön, stb. végzett munkáról. De abban máig egyetértünk, hogy jó időben, virágzó határban (különösen szölöben, vagy gyümölcsösben) dolgozni – délelőtt legalábbis, amíg friss az ember és nem perzsel a nap - olyan élmény, amelyhez képest a tengerparton való heverészés bakfitty.

 Csupa vidámság lett volna az életem, gyerekkoromban? Persze, hogy nem. De a pozitív élmények elhomályosítják az árnyakat: az olajos padlójú osztálytermeket, az 56-os sztálinvárosi bombázást, amit saját szememmel láttam a konyhaablakból, és a többi „én másként tudom, de nem szabad beszélni róla” miatti nyomást, a kötelező ünnepségeket, amelyeket már akkor sem tartottunk ünnepnek, otthon mást ünnepeltünk, például a Karácsonyt.
A nagypolitika sötét háttere előtt szüleink odaadó szeretete, és kisközösségünk barátsága fénylett, melegített, és minden negatív élmény ellenére, máig tartó erővel alapozta meg hitünket az Életben, hogy ránk vár, nekünk kínálja titkait, szépségeit.

Irwin Shaw regényét olvastam a legutóbbi áramszünet alatt - a legjobb könyvet a második világháborúról. Nálam a legjobb háborús regény címért is versenyben van a „Csendes Don”-nal, és ahogy ez utóbbi Nobel díjat ért szerzőjének, Solohovnak, Irwin Shaw eposza is megérdemelte volna.
Hatalmasan hömpölyög ez a hihetetlenül sokszínű, részletgazdag, mozgalmas, remekül megírt történetfolyam. Az, hogy Shaw maga is résztvett az európai harcokban részben magyarázza csak a helyszínek bemutatásának, és a párbeszédeknek a hitelességet erősítő elképesztő alaposságát: Nyilván sok résztvevőtől gyűjtött még információkat mielőtt megírta és 1948-ban közreadta volna a művet. Az amerikai közkatona-főszereplő - Noah Ackerman – megalkotása volt a "könnyebb" feladat, a nagyobb bravúr a másik oldal főszereplőjének, Christian Diestl őrmesternek a megrajzolása. Nem tudni, hogy a könyv (osztrák-)német főszereplőjének alakját egy emberről, vagy több (hadifogoly?) katonáról mintázta-e, de az biztos, hogy őt (őket) nehezebb volt rávenni, hogy ilyen mértékben együttműködjenek vele. Sorsán (sorsukon) keresztül mélyen bepillanthatunk a hitleri Németország hadseregének életébe, meglepően alaposan kidolgozott életrajzokkal – párbeszédek tömkelegével hitelesített - személyes történetekkel, csatajelenetekkel…
Shaw maga is megjelenik a regényben, ő a harmadik főszereplő (Whitacre), de a másik kettőhöz képest kevésbé kidolgozott, kevésbé érdekes figura, így aztán – talán tudatos választás eredményeképpen – inkább csak 2+1 főszereplőről beszélhetünk.
Szigorúan csak felnőtteknek ajánlanám. Nem is annyira a szexjelenetek, hanem az iszonyú mészárlások, kínzások (szemkinyomásos vallatás), és egyéb borzalmak (Hardenburg hadnagy – több jelenetben is) miatt, én már főiskolás voltam, amikor először olvastam, de megterhelő volt így is.
Kis vigasz, hogy a legnagyobb szörnyűségeket is képes elfeledtetni pár pillanatra néhány kedves, gyertyafényes emberi történet - a legbájosabb Noah és Hope szerelmének története. A regény első harmadában van ugyan, de hát vissza lehet ide lapozni, ha a borzalmaktól bűzlő háborús pokolban levegő után kapkod a lelked. Én jópárszor megtettem, mindig segített.  

(Hogy miért jutott eszembe? Mert most is "ádáz Erynnis lelke uralkodik", egyelőre "csak" a szomszédunkban, meg a Közel-Keleten, de bármikor eljöhet az újabb - az utolsó? - Nagy Háború...)

Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.

Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…

Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie.
Persze: Volt, amikor kis híján:
Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.

És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …

Olvasom (National Geographic), hogy a spanyolok talán mégsem túloztak olyan nagyon, amikor az azték emberáldozatokról írtak. „A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy vajon az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát.” Az az adat, miszerint egy „templom” fölszentelésekor 80 ezer embert áldoztak föl, nyilvánvalóan túlzás, de ha „csak” 8 ezer szívkitépéssel/élve megnyúzással/megkövezéssel stb. áldoztak istenüknek már elég ahhoz, hogy ezt az istent Sátánnak nevezzük. Különösen, ha az előzőeket kiegészítjük a következő információkkal: „Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint, ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött – az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot. Hogy mindezt elősegítsék, az őslakosok gyakran vágták meg előre az áldozat torkát, hogy fájdalmait fokozzák.”
Az, hogy rituális célból (vagy talán néha csak éhínség idején?) a levágott gyerekeket sokszor meg is ették, szinte már természetesnek tűnik.

 Úgyhogy azt a sémát, miszerint a mohó kincsvadász barbár konkvisztádorok lefejezték a virágzó kultúrájú közép-amerikai birodalmakat el lehet felejteni.
Helyesen: A kétségtelenül aranyra és területre (gyarmatra) éhes spanyolok leigázták a Sátán birodalmát. Hálistennek.