Álmosan bandukolt a harmatos ösvényen, ügyelve azért arra, hogy kikerülje a nagyobb fűcsomókat – vékonytalpú cipője így is átnedvesedett már. A fűszálakon ezüstcseppek ültek - és gurultak egyszer-egyszer, amint cipője hozzájuk ért. Fázósan húzta össze magán könnyű kabátját, de aztán, az ösvény egy újabb kanyarulata után egy tisztásra ért. Itt már a Nap volt az úr – megállt tehát egy kicsit, hogy fölmelegedjen. Sütkérezni kezdett, percről percre töltődött föl energiával, mint a hidegvérűek. A kutya nem egészen értette, miért álltak meg, az ő bundája szinte ugyanúgy szolgált hidegben, melegben, kérdően nézett gazdájára, de azért ő is leült ...
Pár perc elég volt a teljes átmelegedéshez, már indultak is tovább. Nagy utat kellett még megtenniük. Sűrűsödni kezdett az erdő, a fák nagyobbak lettek, a bokrok terjedelmesebbek, igazi rengetegbe ért. Az ösvény állati csapássá szűkült – korábban itt még senki nem járt társai közül. Nem véletlenül: Ez már radiaktívan szennyezett terület volt, érezte, amint az enyhén erősödő radiaktivitás csiklandozza a bőrét.
A gaianok bizonyos mértékig immunisak voltak ugyan a sugárveszélyre – megtanulták hogyan erősíthetik fel szervezetük védelmi mechanizmusát -, de ez azért csak egy bizonyos szintű sugárdózis semlegesítésére volt elég.
Freia tudta, hogy a kutya már nem sokáig jöhet vele, épp rá akart szólni, hogy menjen vissza a tisztásra és ott várja meg, amikor bekövetkezett a baj. Útjuk egy hatalmas, különös formájú fa mellett vezetett el, a fa törzse közepén óriási odú sötétlett. Freia megérezte a veszélyt és megtorpant, a kutya is megállt, de már későn. A különös fa földre lógó alsó ágai, amelyek indaszerűen vékonyak és hosszúak voltak, megmozdultak. Egy pillanat alatt rátekeredtek a kutyára fölemelték és az odúba gyömöszölték. Ragadozó! Az odú alja nyilván emésztőnedvekkel van tele, ahol barátja néhány nap alatt táplálékká alakul... Odarohant, előkapta kését, ... de a következő pillanatban ő is fogoly volt, karjait a testéhez szorították a fa-polip rátekeredő indái, tehetetlenül vergődött, nyilván ő lenne a következő falat...
De ekkor tényleg dühös lett, és ez sokkal többet jelentett, mint esztelen erőlködést a szabadulásra. Gaian volt, sőt a legjobbak közül való, aki kritikus helyzetben nem csak közösségétől, de Gaiatól is kaphatott segítséget, és most szüksége volt erre a segítségre. Vészkiáltást küldött - óriási energiák érkeztek támogatására. A következő pillanatban a fa egyszerűen kettéhasadt, az alulról induló energiafolyam, mint egy villám, vetette szét. Folyondár-ágai elernyedtek, a szétrepedt odúból Bundás is egészségesen került elő - Freia visszavitte a tisztásra, és ráparancsolt, hogy ott várjon.
Ő még nem végezte el, amiért jött. Tovább haladt a rengetegben, a korábbinál is óvatosabban, de újabb polip-fa nem akadt az útjába, noha egyre különösebb alakzatokkal találkozott. Látott egy óriásfát, amelynek egyáltalán nem voltak ágai. A levelek közvetlenül a többszáz méter magas törzs csúcsából nőttek: a több tíz méter hosszú kocsányokon több tíz méter átmérőjű levelek lógtak.
Már kifelé haladt a rengetegből, amikor egyszer csak egy dal szólalt meg a fejében. Nagyon távoli, nagyon halk dallam, a szövegből csak egy foszlány – „tíz mérföldre tőled” -, de egyből rabulejtette a szívét. Érezte, hogy egy láthatatlan kapocs, egy leheletvékony selyemfonál köti össze valakivel, aki lélekben nyilvánvalóan testvére, akármilyen testben is..., ha egyáltalán ...
Mert hát azzal is számolnia kellett, hogy az üzenet nagyon messziről érkezett, olyan valakitől, aki már rég nem él - egy valamikori ember-elődtől. Sőt - már missziója jellegét tekintve is - ez volt a legvalószínűbb; és egyébként is: közösségének minden tagját ismerte, a kiborgoktól meg teljesen idegen volt az ilyesmi.
A sugárzás egyre nőtt, ez aggasztotta, érezte, hogy még legfeljebb fél óráig tudja tartani a védelmet - egyre több energiába került. De ha már idáig eljött, azt a pár lépést még megteszi.
És megtette. Végre kiért a rengetegből: egy hatalmas, több tíz kilométer átmérőjű csaknem csupasz kör szélén állt. Foltokban elszórt gyér fűcsomók és satnya bokrok jelezték, hogy az élet azért már elkezdte visszaperelni jussát a haláltól. A dallam itt felerősödött egy pillanatra, aztán beleveszett a sokezer egyéb üzenetbe:
Beszélgetéseket hallott, jeleneteket vizionált - egy fiú és egy lány éppen egymás szemébe nézett, egy anya a csecsemőjét szoptatta, férfiak hevesen vitatkoztak egy térkép fölött, egy öttagú család ebédelt, egy idős házaspár a képernyőre meredt - és Freia nem csak látta őket egy-egy ezredmásodpercnyi villanásban, kaleidoszkópszerűen, de érezte érzéseiket is.
Bár nem egyformán jól, de minden gaian birtokában volt ennek a képességnek - érzések érzékelésének - ha élőkről volt szó, de Freia ennél jóval többet is tudott, ezért válaszolta P. mester, amikor a fiatalok a Nagy Háborúról kérdezgették: „Nos, majd Freia megmondja” – ő csak nézett rá értetlenül, de az öreg elmagyarázta, merre kell mennie, mit kell tennie.
Mindent érzett: azt a rettegést, döbbenetet, szörnyű dühöt is, amely a Nagy Villanás utáni másodpercekben uralkodott el az embereken, kiáltásaikat, amelyek egyetlen hatalmas sikollyá olvadtak össze, amely beleégett a földbe, beleíródott a mágneses erővonalakba, örökre beleivódott Gaia lelkébe.
És immár az övébe is. Tébolyult pillanat volt, elődei tragédiájának ilyen pontos érzékelése majd felrobbantotta a lelkét, csak úgy menekült meg, hogy azonnal segítséget kért a Közösségtől, ahogy P. mester az útra való felkészítésekor előrelátóan javasolta.
Így is féltérdre esett, aztán fejét a földre hajtva hosszan gyászolta őket, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant, elrendezni az elrendezhetetlent. Sokáig térdelt így, nehezen kelt föl, és minden támogatás ellenére csak vonszolta magát a hazafelé tartó úton – lesz dolga P. mesternek, amíg rendbeteszi a lelkét, de a fiatalok egészen pontosan tudni fogják, mi az az atomháború.
A dallam újra megjelent, de most sokkal szomorúbban csengett, tízmilliárd mérföldnek érezte, meg azt: nem szabad, hogy még egyszer előforduljon valami hasonló,
soha többé, soha többé! Ugye nem lesz?

1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása - megkezdődött részekre szabdalása és fölmorzsolása. A gyűrű biztosítására – a felmentési kísérletek esélyeinek csökkentésére - 1942 decemberében a Vörös Hadsereg visszanyomta a Sztálingrádtól délre álló olasz csapatokat, majd

1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában – de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.

Magyarországnak nem volt - közvetlen – oka a Szovjetúnió elleni hadbalépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy az első és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek (Felvidék és Észak-Erdély) megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború első szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendőnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erősebben hangoztatott román „kontra-revíziós” igények miatt - most ők követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. (Noha ekkor már látszott, hogy a Szovjetúnió elleni háború nem az a sétagalopp, aminek a német propaganda eleinte feltüntette.)

Így 1942 január 22-én végül megállapodás született a 9 könnyű hadosztályból, egy páncélosdandárból és egy repülőkötelékből álló hadsereg felállítására és a szovjet frontra küldésére. A hadsereget a szombathelyi 3., a pécsi 4. és a miskolci 7. hadtest hadosztályaiból szervezték. Mivel a román fenyegetés miatt az értékesebb, jobban képzett katonaanyag nagyobb részét itthon akarták tartani, viszonylag magas volt a tartalékosok, sőt póttartalékosok (30-45 év közötti korosztály) aránya. Jelentős számban (20 %) soroztak a kivonuló egységekbe nemzetiségieket (főleg románokat), 10 % volt a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmak aktivistáiból behívottak aránya.

A személyi állomány összetételének hiányosságait a felszereléssel gondolták ellensúlyozni. A frontra küldött csapatok ezért megkapták az országban rendelkezésre álló hadieszközök és szállítókapacitás felét, így az átlagos felszereltségű magyar katonai alakulatoknál jóval ellátottabbaknak számítottak (bár a harctéren hamar kiderült, hogy ez is sokkal kevesebb a szükségesnél). Kiszállításukra 1942 áprilisa és júliusa között került sor, az első harcokat június végén vívta a 3. hadtest, a legvéresebbeket – az 1943-as szovjet ellentámadásig – a 9. hadosztály, amely személyi állományának egyötödét már ekkor elvesztette. Mindenesetre, a német csapatokkal szorosan együttműködő, sőt részben német hadseregcsoportosításba tagolt (3. hadtest) magyar csapatok 1942 júliusában kijutottak a Donhoz. Itt az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfőket védő szovjet csapatok ellen folytattak véres és csak átmeneti-, vagy rész-sikereket hozó hadműveleteket. Csak a korotojaki hídfőt sikerült tartósan birtokba venni, miközben 25-30 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy került fogságba. Közben beköszöntött a tél, és a megfogyatkozott hadseregnek egy újabb nehézséggel kellett szembenéznie: a kegyetlen hideggel. (Egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az őröket - vasráccsal fedett - parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk.)

De a felszerelésbeli hiányosságokkal legalább egyenrangú  probléma volt, hogy a katonák zöme – érthető módon - nem tudott azonosulni a hadjárat hangoztatott céljaival:

„...mi nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól a mi hazánkat védjük, és megnyerjük a háborút ... a mienk, az egy ilyen „mitlaufer hadsereg” volt, amelyiket odadobtak ... valószínűleg ... hogy eleget tegyenek Hitlernek a visszakapott területekért.” (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből)

A hadsereg szétesésében ez a morális hátrány legalább akkora szerepet játszott, mint a megfelelő téli felszerelés és haditechnika hiánya.

És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai pédamutatásnak, az erőn felüli harci teljesítménynek:

„... egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nőttek volna ki, óriási nagy tankok emelkednek ki. Tehát Potudánon az ellenség átkelt, és a harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam ennek az ... egy zászlóaljnak bátorságát, akik a harctérre akkor jöttek ki fegyver nélkül, de most itt zsákmányolt fegyverekkel fel voltak fegyverezve. Bámulatos hidegvér. Az embereim az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. ... Közelben volt egy gépágyús százados, Kőnig, vagy Hőnig, vagy ilyen nevezetű, és belepuskázott ezekbe a harckocsikba, nem tudom mivel, de egypár harckocsi lángba borult. És ennek hatása alatt egyszerre ezek hátrafelé kezdtek vonulni, s anélkül, hogy nálunk kihasználták volna a lehetőségeket, visszavonultak.” (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből)

„Thurzó őrnagy zászlóalját január 16-án délelőtt érte a harmadik támadás; ezúttal is majdnem egy óráig tartó pergőtűz előzte meg. Az éjszaka folyamán lerakott aknák ismét nagy pusztítást végeztek az óriási tömegben özönlő orosz gyalogság körében. Valóságos hullahegyek tornyosultak az első - elhagyott - védelmi állások és a második védővonal közt. Az oroszok tanultak az első két támadás veszteségeiből, és tankjaikat ezúttal nem küldték a magyar vonalak ellen. Kétórás harc után az ellenség visszavonult. Thurzó őrnagy hangosbeszélőn engedélyt adott a szovjet szanitéceknek, hogy elszállíthassák a hóban jajgató, nyöszörgő és vonagló sebesültjeiket.
A zászlóaljparancsnok tudta, hogy kizárólag jól kiépített kettős védőállásaiknak köszönhetik -amivel meglepték az oroszokat -, hogy aránylag csekély veszteséggel visszaverték az ellenség támadásait.” (Ifj. Fekete István: Zászlóalj a Don-kanyarban c. könyvéből)

A magyar hadseregnek voltak olyan egységei – igaz, az ellenséges főcsapástól viszonylag távolabbi frontszakaszon -, amelyek még január 27-én is eredeti állásaikban voltak, és csak ekkor kezdték meg fokozatos, rendezett (bár szintén véres harcokkal és komoly veszteségekkel járó) visszavonulásukat. De a hadsereg zöme ekkor már szét volt verve. Az 1943 február-márciusi létszámjelentésekből kiderült, hogy az eredetileg 207 ezer fős hadsereg több, mint fele (!), kb. 120 ezer ember hiányzik. A Vörös Hadseregnek a januári offenzíváról beszámoló összegző jelentése 40 ezer magyar hadifoglyot említ, a halottak és sebesültek száma tehát kb. 80 ezerre, ebből a halottaké talán 40-50 ezer körülre tehető.

A Voronyezs melletti Rudkino-ban magyar pénzből épült katonai temetőben tizenhétezer – magyar katonai térképek és a környékbeliek visszaemlékezései alapján megtalált és azonosított – magyar katona alussza örök álmát, a közeli Boldirovszkaján nyolcezer. Ezenkívül Oroszországban további kétszáz kereszt és márvány-tábla emlékeztet az egykori 2. magyar hadsereg orosz földben nyugvó katonáira.

Ölelésre szülte anyja

s most ölnie kell.

És ha szemét eltakarja

bánatában, fájdalmában:

ő marad ott vérbe fagyva.

A Duna mellett lakom. De ha nem a Duna felé indulok, hanem az ellenkező irányba, a falu határába, akkor is találok vizet: egy csatornát. Ez egy kis csatorna, de ha tovább megyek befelé, a Kiskunság közepe felé, hamarosan találok egy nagyobbat is: ez a Dunavölgyi-, vagy Kiskunsági- főcsatorna. Ha térképen is megnézem, látom, hogy jó hosszan kanyarog a Kiskunságon keresztül, míg végül Bajánál visszatér a Dunába.

Akkor, amikor ilyen óriási víztömeg vonul lefelé a Dunán ezt a csatornát föl lehetne használni arra, hogy az immár rendszeressé vált nyári aszály-időszakra gyűjtsünk egy kis locsolóvizet. Csak egy jó nagy víztározót kellene építeni a térség közepén – mondjuk akkorát, mint a Tisza-tó.

Mi a vélemény, illetékesek?

A kereszténység történetéről ad sorozatot az egyik csatorna. Ennek kapcsán jutott eszembe ez a két híres regény. A „Quo vadis” sokkal ismertebb, mondhatni világhírű, sok nyelvre lefordították és 6(!) film sőt még egy opera is készült belőle, de szerintem az „Aranykoporsó” sokkal szebb – tehát jobb – mű. A „Quo vadis” Henryk Sienkiewicz lengyel író regénye, az „Aranykoporsó”-t Móra Ferenc írta. Az előbbi az 1. század közepén, Nero uralma idején játszódik, a második Diocletianus császár uralkodásának vége felé, a 3. század végén, a 4. sz. elején. Mind a két korszak szorosan kapcsolódik a kereszténység történetéhez: a kereszténység rohamos terjedésének, de egyúttal véres keresztényüldözéseknek is időszakai. Az „Aranykoporsó”-ban azonban már megjelenik Constantinus, aki néhány évvel később – császárként - államvallássá tette a kereszténységet a birodalomban.

Mindkét regény középpontjában egy szerelem története áll a keresztényüldözés sötét háttere előtt, és pont ebben emelkedik Móra műve magasan a másik fölé. Az ő szerelmi története bűbájosan kedves: Két - szinte még gyerek - fiatal romlatlan, ártatlan, megindítóan szeretnivaló kapcsolata, sok-sok apró simogató jelenettel díszített mese. (Persze többszörös tragédiával koronázva - ahogy illik(?).)

Nem is annyira mellesleg: a díszlet, az ókori Róma keleti felének akkori középpontja, Antiochia - és környéke - is olyan zseniálisan van lefestve, hogy belülről, közvetlen közelről látunk-hallunk mindent: a szőrös mellét vakargató dinnyeárustól a tanteremben unatkozó fiatalok közé betévedő páván, a szembekötős csók-kitalálós játékkal szórakozó hercegeken, vitatkozó tudósokon, szökőkutakon, császáron (és társcsászáron) templomokon és papjaikon keresztül jutunk a főszereplőkig, a már említett bűbájos fiatalokig. Ihletett remekmű - látszik, hogy Móra épp szerelmes volt, amikor írta: egy nálánál jóval fiatalabb nővel volt kapcsolata. 

Aki nem olvasta a magyar irodalomnak ezt a drágakövét, azonnal lásson hozzá! (Regény kategóriában nálam benne van az első 10-ben, ami nagyon előkelő helyezés egy olyan területen, ahol hemzsegnek a vetélytársak – hálistennek.)

A tiszta lap számomra izgalom, remény: hosszan nézem, és érzem a bizsergést, amit a kincsvadászok éreznek…

Mert a tiszta lapon hamarosan betűk jelennek meg: sokasodnak, cserélődnek, szétválnak, összeállnak, valami készül, forrósodik a levegő…

A kincset, ami itt van belül, magadban - tudod, érzed - ki kell bányászni,

és nem mindig sikerül.

De van, hogy igen: „a legnagyobb lélek szökken beléd”, és egyszer csak ott van a semmi helyén a drágakő: a vers.

(Verseim itt olvashatók: emberi.blog.hu)

Kb. két hónapja szinte csak countryzenét hallgatok. Nem is értem miért ilyen erős a bűvölet: Talán mert véletlenül futottam bele a neten – magyar rádióadókon nem hallani valamiért (tényleg, miért?) – és az újdonság varázsa tart még mindig? Vagy mert vidéki vagyok, falusi, földművesek leszármazottja, és a country is az ő életérzésükből fakadt eredetileg – innen a neve is. Esetleg az a 10%-nyi ír vér is számít, ami bennem van (??) - egy amerikai labor ennyit mutatott ki a beküldött DNS minta alapján -, és a country alapjaiban is ott van az amerikai ír, skót bevándorlók zenei hagyománya?  Akárhogy is: Mindenkinek ajánlom, hogy tegyen egy próbát: Ha a YT-on, vagy a Spotify-on rákeres, az oldal ontani fogja a fülbemászó, remek country dalokat. (Több, mint két hónap után is találok minden nap néhány új kedvencet.)
És a kereskedelmi rádiók tulajdonosainak: Indítsanak egy tisztán country rádióállomást. Garantált a gyorsan felfutó, kiemelkedően nagy hallgatottság.

Most sem könnyű az élet Alaszkában – egész sorozat megy a jeges észak szépségeiről és nehézségeiről az egyik tévé-csatornán – de valamivel több mint 120 évvel ezelőtt még sokkal-sokkal nehezebb volt: Eszembe jutottak Jack London északi történetei. Merthogy a 19. század utolsó éveiben kitört alaszkai aranyláz őt is megfertőzte – aranyat ugyan nem talált, de talált (egy író számára) sokkal nagyobb értékeket: különös, érdekes emberek (köztük indiánok és félvérek) sokaságát, rengeteg átélt és hallott kalandot. Egy szikrázóan kemény új világot, amelyben a jeges halál elleni folytonos küzdelem szikárrá és szenvtelenné tette az életbenmaradottakat, és a kevés lágy pillanat is általában tragédiák környékén villant föl (pl. „Az asszony szerelme”, „Kís fia Kís” stb.).
Bár… az idő előtti halált itt nem tartották olyan nagy tragédiának, mint az élhetőbb tájakon: a durván nehéz északi élet sajnálatos, de mégis természetes velejárójának számított.

Ha más nem, annyi megmarad,
Hogy játszottak, hogy éltek:
Kockát vetettek, s ezt nyerték vele,
Bár az arany az ördögé lett.

Egyik – ha nem a – kegkeményebb elbeszélése ebből a csokorból „Az élet szerelme”. Ez szerencsére a neten is olvasható – a MEK-ben -, bár ott csak néhány darab található London északi remekmű-sorozatából. (Az előbbi idézet is ennek a darabnak a London-i mottója…)
Amikor először olvastam, fiatalon, valósággal kiütött. Nekem egy nagy gyűjteményem van London északi történeteiből, jópár gyomrost kaptam már mikor elért ez az agybavágó remekmű. A főhős szinte végig az élet és a halál vékony választóvonalán lépdel, mászik, vonaglik – a történet vége felé fél lábbal (kézzel, aggyal) már a túloldalon van. Egy beteg farkas menti meg, aki még nála is gyengébb és félórás birkózás után sikerül a torkát átharapva kiszívnia a vérét.

A „Vadon szava”, „Az éneklő kutya”, a „Beszélő kutya”, a „Martin Eden” is nagy művek, de az alaszkai történetek – élükön az „Élet szerelmé”-vel - hatottak legmélyebben rám, emelték Jack Londont az én szememben (is) a világirodalom legnagyobbjai közé.

A Föld napján ötlött föl bennem, hogy kellene egy „Szülőföld napjá”-t is tartani minden évben. Ezeken a napokon mindenki ellátogatna a szülőfalujába/városába, vinne egy szál virágot a főtéren erre a célra kialakított díszhelyre, és mesélne, mesélne családjának a gyerekkoráról. A szülőföld nem a születési helyünk, hanem gyerekkorunk színtere – persze legtöbbször egybeesik. És ha ráadásul még ott is lakunk, ahol születtünk, akkor csak a virágot kell kiválasztani. És az igaz mesét:

Én a múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban. Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért?
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.    

És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 200 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket, anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal.
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni.
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ:
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal,
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.

Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

 Két utca vezet a Dunára, mi rendszerint a Duna utcán mentünk a folyóhoz, amelyik enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Ez akkoriban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt, rengeteg libával. Erről jut eszembe, libát is őriztem, bár nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen.
De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.
Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt. Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehetett fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhettük. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos volt a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is. Jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint közelebb érve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

És sok más különleges állat is előfordult errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, rendszeresen hallottam a gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is állt a romos csárdaépület udvarában.
Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút (volt): Fák borultak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődött az útra fény..  Nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.
Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkopikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

És a frissen szántott föld illatáért, gyerünk a Határba!

 Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdő szélébe is be lehetett kukkantani. De az igazi Határ az ellenkező irányban terjeszkedett, Solt, Kissolt felé. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”)
És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Világosan lehetett érezni - már kissé nagyobbacska gyerekként, aki nem csak nyúlfiókák után kutatott, hanem már a munkába is belekóstolt -, hogy embernek és dolgának a viszonya sehol nem ilyen harmonikus, mint itt. Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak nekünk, a családnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.
Persze azok a barátaim, akiket viszonylag korán felnőttszámba vettek, és sokszor egész nap a határban dolgoztak, pl. szőlőkötözések, betakarítások idején, nem mindig voltak ilyen jó véleménnyel a szőlőben, kukoricaföldön, stb. végzett munkáról. De abban máig egyetértünk, hogy jó időben, virágzó határban (különösen szölöben, vagy gyümölcsösben) dolgozni – délelőtt legalábbis, amíg friss az ember és nem perzsel a nap - olyan élmény, amelyhez képest a tengerparton való heverészés bakfitty.

 Csupa vidámság lett volna az életem, gyerekkoromban? Persze, hogy nem. De a pozitív élmények elhomályosítják az árnyakat: az olajos padlójú osztálytermeket, az 56-os sztálinvárosi bombázást, amit saját szememmel láttam a konyhaablakból, és a többi „én másként tudom, de nem szabad beszélni róla” miatti nyomást, a kötelező ünnepségeket, amelyeket már akkor sem tartottunk ünnepnek, otthon mást ünnepeltünk, például a Karácsonyt.
A nagypolitika sötét háttere előtt szüleink odaadó szeretete, és kisközösségünk barátsága fénylett, melegített, és minden negatív élmény ellenére, máig tartó erővel alapozta meg hitünket az Életben, hogy ránk vár, nekünk kínálja titkait, szépségeit.

Irwin Shaw regényét olvastam a legutóbbi áramszünet alatt - a legjobb könyvet a második világháborúról. Nálam a legjobb háborús regény címért is versenyben van a „Csendes Don”-nal, és ahogy ez utóbbi Nobel díjat ért szerzőjének, Solohovnak, Irwin Shaw eposza is megérdemelte volna.
Hatalmasan hömpölyög ez a hihetetlenül sokszínű, részletgazdag, mozgalmas, remekül megírt történetfolyam. Az, hogy Shaw maga is résztvett az európai harcokban részben magyarázza csak a helyszínek bemutatásának, és a párbeszédeknek a hitelességet erősítő elképesztő alaposságát: Nyilván sok résztvevőtől gyűjtött még információkat mielőtt megírta és 1948-ban közreadta volna a művet. Az amerikai közkatona-főszereplő - Noah Ackerman – megalkotása volt a "könnyebb" feladat, a nagyobb bravúr a másik oldal főszereplőjének, Christian Diestl őrmesternek a megrajzolása. Nem tudni, hogy a könyv (osztrák-)német főszereplőjének alakját egy emberről, vagy több (hadifogoly?) katonáról mintázta-e, de az biztos, hogy őt (őket) nehezebb volt rávenni, hogy ilyen mértékben együttműködjenek vele. Sorsán (sorsukon) keresztül mélyen bepillanthatunk a hitleri Németország hadseregének életébe, meglepően alaposan kidolgozott életrajzokkal – párbeszédek tömkelegével hitelesített - személyes történetekkel, csatajelenetekkel…
Shaw maga is megjelenik a regényben, ő a harmadik főszereplő (Whitacre), de a másik kettőhöz képest kevésbé kidolgozott, kevésbé érdekes figura, így aztán – talán tudatos választás eredményeképpen – inkább csak 2+1 főszereplőről beszélhetünk.
Szigorúan csak felnőtteknek ajánlanám. Nem is annyira a szexjelenetek, hanem az iszonyú mészárlások, kínzások (szemkinyomásos vallatás), és egyéb borzalmak (Hardenburg hadnagy – több jelenetben is) miatt, én már főiskolás voltam, amikor először olvastam, de megterhelő volt így is.
Kis vigasz, hogy a legnagyobb szörnyűségeket is képes elfeledtetni pár pillanatra néhány kedves, gyertyafényes emberi történet - a legbájosabb Noah és Hope szerelmének története. A regény első harmadában van ugyan, de hát vissza lehet ide lapozni, ha a borzalmaktól bűzlő háborús pokolban levegő után kapkod a lelked. Én jópárszor megtettem, mindig segített.