(Hogy miért jutott eszembe? Mert most is "ádáz Erynnis lelke uralkodik", egyelőre "csak" a szomszédunkban, meg a Közel-Keleten, de bármikor eljöhet az újabb - az utolsó? - Nagy Háború...)

Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.

Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…

Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie.
Persze: Volt, amikor kis híján:
Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.

És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …