(Hogy miért jutott eszembe? Mert most is "ádáz Erynnis lelke uralkodik", egyelőre "csak" a szomszédunkban, meg a Közel-Keleten, de bármikor eljöhet az újabb - az utolsó? - Nagy Háború...)

Huszár volt. Három év volt a kötelező katonai szolgálat ideje, két héttel lejárta előtt tört ki a Nagy Háború, így végül 7 évig szolgálta karddal a kezében hazáját, a Monarchiába tagozódott Magyarországot.

Az 1. világháborúban még nagy tömegben vetették be a lovasságot, a géppuskákat a lovasrohamok jóval hamarabb érték el, mint a gyalogosok, de azért a lovasság veszteségei is hatalmasak voltak. Nagyapám talán azért jött vissza sebesülés nélkül a pokolból, mert felderítő szakaszban szolgált, lovasrohamban, nyílt csatában nem vett részt. Illetve egyszer igen – még a háború elején -, de akkor tartalékban volt századával egy dombon: a szemközti domboldalon bevetésre váró kozákokkal néztek farkasszemet. Ha az orosz parancsnok elindította volna a kozák századot a völgyben fekvő település birtokáért folyó ádáz gyalogsági csata támogatására, nekik kellett volna oldalba kapniuk őket. Egész nap folyt a hullámzó csata, de az orosz parancsnok végül nem küldte támadásba kozákjait – lehet, ez a csapat volt az utolsó tartaléka…

Később, felderítőként is lett volna persze alkalma sebesülésre: szívesen mesélte olykor mosolyogtató, de legtöbbször izgalmas, olykor hátborzongató történeteit, amelyekből mindig sérülés nélkül került ki, sőt, még embert sem kellett ölnie.
Persze: Volt, amikor kis híján:
Az oroszok által kiürített települések átvizsgálása volt a feladatuk: nem maradt-e valamelyik házban véletlenül, vagy csapdaként ellenség, és bizony jópárszor bukkantak a csapatától véletlenül elszakadt katonára/katonákra. Kettesével mentek be a házakba (ha jól emlékszem 12 fős? volt a szakaszuk), és egyszer a bajtársa segélykérő kiáltását hallva rohant be a szomszéd szobába: Egy jól megtermett orosz katona próbálta épp kicsavarni a bajtárs kezéből a fegyvert. Kirántotta kardját és az orosz fejére vágott vele, de mivel az orosz a birkózás közben épp akkor mozdult oldalra, csak a vállát találta el. A magyar huszárkardok nem voltak élesre köszörülve: nem hasítottak, csak szakítottak. Az orosz pufajkája fölfogta az ütés erejét, nem sebesült meg, de így is azonnal féltérdre esett, megadva magát.

És akkor egy vidámabb története: Amikor bevonultak az orosz hadsereg által elhagyott faluba, egy helybéli rögtön odafutott hozzájuk és elmondta, hogy az oroszok egy kisebb csapata – 5-6 ember – az egyik faluszéli házban várja, hogy megfőjenek a bográcsba dobott tyúkok. A magyar felderítők odaérve mosolyogva látták, hogy az oroszok fegyvereiket kint hagyták a verandán, pedánsan, gúlába rakva… Még az oroszok is vigyorogtak (kínosan), fejüket vakarva, amikor kiszólították őket a bogrács mellől. A magyar felderítők viszont – miután jóllaktak – őket is jóllakatták a maradékból. Hiába, ez azért még csak az első a 20. század két nagy háborúja közül, a cél nem a másik nemzet megsemmisítése, csak legyőzése. Ebben a háborúban még katonabarátkozások is előfordultak, tűzszünetek ünnepek idején, stb. …

Olvasom (National Geographic), hogy a spanyolok talán mégsem túloztak olyan nagyon, amikor az azték emberáldozatokról írtak. „A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy vajon az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát.” Az az adat, miszerint egy „templom” fölszentelésekor 80 ezer embert áldoztak föl, nyilvánvalóan túlzás, de ha „csak” 8 ezer szívkitépéssel/élve megnyúzással/megkövezéssel stb. áldoztak istenüknek már elég ahhoz, hogy ezt az istent Sátánnak nevezzük. Különösen, ha az előzőeket kiegészítjük a következő információkkal: „Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint, ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött – az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot. Hogy mindezt elősegítsék, az őslakosok gyakran vágták meg előre az áldozat torkát, hogy fájdalmait fokozzák.”
Az, hogy rituális célból (vagy talán néha csak éhínség idején?) a levágott gyerekeket sokszor meg is ették, szinte már természetesnek tűnik.

 Úgyhogy azt a sémát, miszerint a mohó kincsvadász barbár konkvisztádorok lefejezték a virágzó kultúrájú közép-amerikai birodalmakat el lehet felejteni.
Helyesen: A kétségtelenül aranyra és területre (gyarmatra) éhes spanyolok leigázták a Sátán birodalmát. Hálistennek.

Láttam egy scifi filmet: Egy nagyon-nagyon távoli új világba mentek az utazók. Soha nem fognak visszatérni, mert nincs értelme: több, mint 100 év az út csak oda. Persze „hibernált” állapotban utaznak, nem öregednek és halnak meg az út során, elvileg vissza is térhetnének a Földre ugyanígy, de minek? Egy kétszáz évvel későbbi világba, ahol már senki nem fogja ismerni és érteni őket? (És viszont, persze.) Nem hiszem, hogy normális ember vállalkozna egy ilyen „totális elszakadás”ra…

Ha már egy másik bolygó, akkor legfeljebb a Mars, de annak élhetővé tétele is százszor nehezebb, mint a Szaharáé, vagy Szibériáé, szóval ha a túlnépesedés a gond, akkor először ezeket a grandiózus „üres” területekkel kellene kezdeni valamit. (Persze egyelőre ezek lakhatóvá tétele is óriási kihívás, de talán nem teljesen lehetetlen. Talán egyre kevésbé lesz az…)
És a tengerre telepített élőhelyekről még nem is beszéltünk – az sem egyszerű eset, de már ma is sokezren élnek tengeri fúrótornyok üzemeltetésére épített lakótelepeken…

Már ahol – nálunk pl. nincs. De épp az előbb hallottam a hírekben, hogy Spanyolország és Franciaország is katasztrofális méretű aszállyal küzd, pedig számukra lenne megoldás: a tengervíz-sótalanítás. Izraelben 6 óriási sótalanító üzem annyi édesvizet állít elő a tengervízből, hogy még az eredetileg sivatagos területei is kizöldültek.

És a legújabb, legkorszerűbb üzemek már kifejezetten olcsón termelnek: 1,5 sékel/m3 (180 Ft/m3 körül) áron.

A technológia: Fordított ozmózis: Olyan szűrőberendezésen nyomják keresztül a tengervizet, amelyen a só-molekulák nem férnek át.

A tisztított vízzel egy probléma van: Túl tiszta, nincs benne elég magnézium, amelynek hiányát megérzi az emberi szervezet. A megoldás talán az utólagos magnézium-pótlás lehet… (?)

Végül egy vízió: Ha a tengervíz-sótalanítás világszerte elterjed, óriási méreteket ölt, akkor nem csak az édesvíz-hiány probléma oldódik, de még a tengerszint-emelkedés problémája is (?) – talán…

Leesett a tollam.

Miközben fölvettem, eszembe jutott az az egy évvel ezelőtti eset, amikor nem tudtam fölvenni a tollamat. A számítógépes asztalról löktem le véletlenül, és akkor valamiért nagyon fölment bennem a pumpa egy pillanatra – és ez elég volt ahhoz, hogy a toll eltűnjön. Nem elgurult – nem is ért földet: nem volt koppanás. És bár rögtön elkezdtem keresni, éreztem, hogy nem lesz meg: teleportálódott. Csak azért nem döbbentem meg zavarodottan, mert egyszer már történt velem egy ilyen eset (kb. 10 éve). Akkor egy távirányító tűnt el, és nem egyedül voltam: a kütyüt is közösen vertük le - akkor sem volt koppanás. És nem lett meg az sem, pedig tűvé tettük érte a szobát. Soha nem került elő, pedig azóta volt nem egy nagytakarítás is, szoba átrendezése is.

Amikor először olvastam Uri Geller életrajzi könyvét, cseppnyi kétségem sem volt a fantasztikusnál fantasztikusabb történetek valóságtartalmát illetően. Miért? Mert velem is történt addig jópár különleges dolog, sőt apámmal is, öcsémmel is. Persze nem olyan fajsúlyosak, mint Gellerrel, de abba a kategóriába tartoztak – apám kezén pl. megálltak az órák. (Mechanikusak ugyanúgy, mint a digitálisak, úgyhogy kénytelen volt áttérni a zsebórára.) Mesélhetném az én sztorijaimat is – hálistennek azért nem volt olyan nagyon sok: ezek a furcsaságok általában inkább kellemetlenek, mint hasznosak – majd egyszer később talán.