Olvasom (National Geographic), hogy a spanyolok talán mégsem túloztak olyan nagyon, amikor az azték emberáldozatokról írtak. „A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy vajon az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát.” Az az adat, miszerint egy „templom” fölszentelésekor 80 ezer embert áldoztak föl, nyilvánvalóan túlzás, de ha „csak” 8 ezer szívkitépéssel/élve megnyúzással/megkövezéssel stb. áldoztak istenüknek már elég ahhoz, hogy ezt az istent Sátánnak nevezzük. Különösen, ha az előzőeket kiegészítjük a következő információkkal: „Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint, ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött – az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot. Hogy mindezt elősegítsék, az őslakosok gyakran vágták meg előre az áldozat torkát, hogy fájdalmait fokozzák.”
Az, hogy rituális célból (vagy talán néha csak éhínség idején?) a levágott gyerekeket sokszor meg is ették, szinte már természetesnek tűnik.

 Úgyhogy azt a sémát, miszerint a mohó kincsvadász barbár konkvisztádorok lefejezték a virágzó kultúrájú közép-amerikai birodalmakat el lehet felejteni.
Helyesen: A kétségtelenül aranyra és területre (gyarmatra) éhes spanyolok leigázták a Sátán birodalmát. Hálistennek.